Jumi és a foci - Nyolcadik rész

Én és a foci, Nyolcadik rész, Az első főbűn: elégedettség

Miután a Bulldogshoz igazoltam, egy remek edzőt ismertem meg, Pacuk László személyében. Az elvárások velem szemben azonban közel sem voltak valami nagyok, a heti min 4 max 11 edzést heti 2 váltotta fel, a tömegközlekedést személygépjármű, a fizikai munkát pedig kényelmes irodai sales váltotta. Egyértelmű volt az elhízás, a lassulás. Elvesztettem azt, ami talán a legnagyobb fegyverem volt a Hurricanesnél, a küzdeni-bizonyítani akarást, a folyton versenyzést magammal és másokkal. 

A társaim, akik ide hívtak, időközben Júdás néven kezdtek becézni, mivel voltam olyan paraszt, hogy beilleszkedtem a csapatba, és nem az ő kis külön klikkjükben szórakoztam. Tehát a 'barátaim' szemében áruló lettem. Nem volt egyszerű átélni, de túl tettem magamat valahogy. Farkas Géza, Göge, aki azóta focizik, mióta megszülettem, nagyon sokmindent tanított, remek játékos, unokatestvérével Fütyesszel, valami elképesztő páros lehettek, számomra mindketten foci-ikonok. 

A másodosztályban, ahol a nyitó meccs volt az 50. tét meccsem, úgy söpörtünk végig mint anno a hurrikán, volt pár sackem, egy pick6em, es megannyi szerelésem. Úgy éreztem könnyedén mennek a dolgok. 84kilósan jöttem el az előző csapattól, 93 kilósan mértem először magamat, majd jött egy eltiltás, egy túlzott agresszió miatt, itt a kövér emberek legnagyobb hibáját követtem el, koplalásba kezdtem, aminek hullámvasút lett az eredménye, és egy görcs a döntő félidejében. 

A bajnokság alatt nagy jövőjü csapatokkal futottunk össze, különösen a szekszárdi fiúkra gondolok, akik egész új formát, a pörgős aréna focit hozzák 11emberes felállásban, nagyon sportszerűek, élvezet velük játszani. 

A döntőt a Rebels2 ellen játszottuk, Elek Dávid (még szerencse hogy itt is van egy Elek) jeleskedte végig a meccset, aminek arany lett a vége. Ekkor már rebesgették a válogatott témát, és én viszont láttam magamat a nyaralási fotókon, 106kilósan, több okból is, de az alvó oroszlán elkezdett felébredni bennem. 

Bár edzeni elkezdtem, még mindig nem vettem elég komolyan a dolgokat, egy gödöllői csapathoz álltam be 'segíteni', a korábban említett Pirates itt is leégett, de nem annyira mint én, még nem tudtam, de szilankosra tört a csuklóm. Azt hittem csak valami zúzódás, vagy hasonló, az edzőknek azt hazudtam hogy leestem a lépcsőn, aztán a barátnőm unszolására, orvoshoz mentem, ahol kiderült, műteni kell. 

Kicsit magamba zuhantam, az egó, a könnyedség, a felvállra vett foci elszállt, a válogatott tábor pedig olyan valóságos, olyan elérhetetlennek tűnt hirtelen. A műtét után 6 hónap kihagyást javasoltak az orvosok, a rehabot a csoportos gyakorlatokon hagytam abba, amikor egy idős hölgy nekem esett, hogy az egy éve állandó helyére ültem, többet kontrollra sem mentem. A műtét óta egy hónap telt el, mikor újra edzeni kezdtem, a válogatottra gyúrtam, persze egy fekvőt sem tudtam lenyomni, de hajtottam. 

Aztán eljött a tábor ideje, ismerős arcok, ellenfelek, volt csapattársak, edzők, ikonok. Rengeteget ütkoztünk, egy fémbetétes csuklószorítóval tompitottam a fájdalmat, úgy éreztem mehetne jobban is, ha nem cipelném magammal a hájam(106kg), és a frissen csavarozott csuklóm. 27en voltunk a posztra, izgatottan vártam az eredményt, és Istennek hála, bent voltam az első szűkítésben. 

A kezemen a heg mindig emlékeztetni fog rá, a foci nem csak egy játék, a foci nekem több annál. A küzdő szellem, újra feltámadt, volt miért harcolni. 

Folyt. köv.