Jumi és a foci - Hatodik rész

Én és a foci, hatodik rész, Felnőtté válás

Az ezüst tavasz után, augusztusban, azt mondták a Hurricanes-en átok ül. Minden okuk meg is volt ezt mondani, a Def koordinátor nyomtalanul eltűnt egy fesztiválról, és amint végre sikerült megtalálni, egy exjátékosunk életét vesztette. Lesújtó csapások lehettek volna ezek, de a head coach keményen tartotta a csapatot, nem zökkentünk ki. Azonban engem valami mégis megzavart abban hogy a heti 10-11 edzéshez tartsam magamat. 

Nem sokan tudják, de 17 éves korom óta külön élek a szüleimtől, persze azert szülői segítséggel. De ezen a nyáron leérettségiztem, és mivel szerettem volna saját lábon állni, az MLM helyett kétkezi munka után néztem. Reggel 5-kor kelés, irány az Árkád2 építkezés, 7-17-ig munka, irány az edzés, 11/éjfélkor érkezés haza. A kondim a fizikai munka miatt megmaradt, de energiám nem volt sok. 

Azért készültünk a HFLre. Az edző kérdés rendeződött, Francesco visszatért, az első fizetésemből vettem egy új cipőt, fogvédőt, bicepsz szorítót, kesztyűt. Időközben az építkezésen felmondtam, és Dunakeszin egy fémipari gyárban kezdtem dolgozni. 

Az első meccsünket a Győr Sharks ellen nyomtuk. Mikor még kis Titán voltam, Schwarcz Feri úgy öklelt fel, ahogy akart, de 2012-re ez változott, itt már kiegyenlített helyzetből indultunk. Persze ehhez a remek védő társak is kellettek, akik nélkül nehéz lett volna. A meccset nagy fölénnyel nyertük. 

A gyárban teltek a napok, 5-kor kelés,7-17-ig munka, 19-ig utazás edzésre, 23/éjfél haza érkezés. A lelkem, úgy éreztem, valahol máshol van, kezdtem robottá válni. De nem lehetett leállni, a legfontosabb meccsünk következett. A Wolves ellen készültünk, és készültek évek óta ezek a fiúk "bosszút" állni, valami varázslatos harci szellem övezte ezt a készülődést, teljes összhangban az egész csapat, mintha világmegváltásra készülnénk. 

Eljött. A meccs napja. Ha nem roskadt volna meg az évek alatt az Építők lelátó, az 1500 néző alatt amúgy is megtette volna, sosem láttam ennyi embert alapszakasz meccsen. "Pályán a 8 éve Magyarországon veretlen Budapest Wolves!" hagyta el Ollári Misi száját, a közönség dübörgött, mi már a 'boxban' álltunk. A Magyaroszágon még szintén veretlen Budapest Hurricanest szólították pályára. Hells Bells, zenget az Ac/Dc. Ha évekig tanulok fogalmazni sem tudnám leírni az érzést, milyen volt pályára lépni. Kickoff, kulcs linebacker agyrázkódás, a remek játékos, Varga Feri a 3. negyedben kérdezte meg mi történt (szerinte) az előbb. Sipiczki bosszulta meg labdaszerzéssel. Egymás után kétszer. Igen kemény meccs volt. Ment az adok-kapok. Cseperkáló, az igazi erőfutó gondoskodott a linebackereink adrenalinjáról, egy élmény volt megállítani, még mindig a fülemben cseng a hangja: "Mivan srácok, megtanultatok ütközni?" A meccs végén nyertünk. Nem csak egy álom, terv, küzdelem ért célt. Egy egész csapaté. Elképesztő volt hazamenni. 

Mire hazaértem, majdnem száz levelet kaptam, tele gratulációval, volt egy kisfiú aki azt írta én vagyok az új példaképe, nehéz volt felfogni azt, ami körülöttünk történt. A legfontosabb momentum, mikor a hűtőn egy cetlire írva azt láttam: "Büszke vagyok rád!" Édesapám írta. Egy álmom vált valóra. Ráadásul azzal értem el, amit igazán szeretek csinalni. Máig őrzöm azt a cetlit. Életem egyik legszebb napja volt. 

Azért napja, mert az éjszaka megfordult a szerencsém, és a csapaté is. Úgy ünnepeltünk, mint akik döntőt nyertek, hazafelé kizsebeltek, minden iratom, kártyám, pénzem oda lett. 

Egy hétre rá, felmondtak nekem a gyárban (amit nem bántam annyira), és az edzés látogatottság az offseason létszámát súrolta. A Rebels vezetett ellenünk az első félidőben, majd azért megnyertük a meccset. 

De céltalan, üres lett minden. 

A HFL döntőben, az addig remek védelmünket olyan csúnyán tolta végig a pályán a Wolves, ahogy akarta. Pedig a kicsit sem tehetségtelen csere futó játszott, Lenner Péter szaporította a yardokat, a sérült Csizi helyett. Az offense hiába csinált pontot, az ellenfél kettővel válaszolt. Szörnyű volt, de azért küzdöttem, és nem adtuk fel. Aztán eljött a pillanat, mikor az égiek is közbe szóltak. Lennert szereltem volna mélyen, de ő sem tartotta magasan a fejét, így sisak a sisakkal ütkoztünk. Négykézláb odébb másztam majd elájultam. Persze erre nem emlékszem. Csak hogy fájt valami, és a gondolat, ha saját lábon lemegyek, akkor 1play és jöhetek vissza. Elindultam tehát a pálya szélére, Francesco hangja, "Jumi, jol vagy!?" És a forgó közönség az utolsó emlékem, újra össze estem. A mentők kísértek le, de a saját lábamon. Cikinek éreztem 5ezer ember előtt feladni, ezért az első adandó pillanatban visszaszöktem a pályára, speciális egységbe. A mérkőzést mercyrule különbséggel vesztettük el, mi sem voltunk többé veretlenek magyar fronton. 

Túl kicsi célt tűztünk ki magunknak, és így az igazán fontos győzelmet nem érhettük el. Felkészülteké a győzelem, tartja egy mondás, és a Wolves volt a jogosult. Egy év két ezüst, ez volt a mérleg. Két kemény ezüst, izzadós, harcolós, kemény ezüst. 

A gratulációk, aggodalmas "Jobbulást" levelek itt sem maradtak el, a buszon hazafé még egy részeg férfi is felismerte a felszerelést, és gratulált, majd a New York Giants győzelmét váró beszéddel kísért hazáig. 

Egy hét pihenés, sötét szoba, agyrázkódás, Adams L 2000, soha többé! A jövő üresnek tűnt. De elégedetten néztem az elmúlt évre. Bencsics Márkék remekül vették át a spreadoffense-t Amerikából, sok csapattal ellentétben haladnak a korral Kovács Zsolték, a védelemben az erőnek mutatkozik olykor hiánya, de Sződy remekül használja ki fiai gyorsaságát, a mamut foci ellen. A legnagyobb baj, hogy a kezdő 11 és a cserék között nagy a szakadék, bár az eltelt két év és a Hurricanes 2 erre gyógyír lehet. 

Folyt. Köv.