A hétvégén megrendezésre került a Budapest Hurricanes második alapszakasz mérkőzése a Hungarian Football League-ben. Mégpedig a Budapest Wolves ellen. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy ezt a mérkőzést 2009 novembere óta rengetegen várják. Talán az sem túlzás, hogy évek óta itthon nem volt olyan összecsapás, amit ennyien vártak volna mind a játékosi, mind a sportszakmai, mind pedig a szurkolói oldalon.
De mit is jelentett ez a meccs? Mindenkinek mást. Volt, akinek visszavágást azért, mert három éve otthagytuk a Wolves-t. Volt, akinek visszavágás a kényszerűen kihagyott egy évért (2010). Volt, akinek egy lehetőség igazolni, hogy a Hurricanes rossz döntést hozott a kiválással. Volt, akinek lehetőség bizonyítani, hogy jó döntés volt külön útra lépni. Volt, aki meg akarta mutatni, hogy még mindig ő a jobb és volt, aki be akarta bizonyítani, hogy az “öregek” ideje lejárt. Volt, aki az egyetlen Magyarországon veretlen csapat címét akarta megszerezni.
És még hosszan sorolhatnám az indokokat és motivációkat, amikkel a mérkőzést megelőzően találkoztam.
Amit pontosan tudok, az az, hogy nekem mit jelentett. Voltak ugyan nehéz, majdhogynem háborús időszakaink a Wolves-szal, de azt gondolom, azokat már magunk mögött tudhatjuk. És miután az az időszak lezárult, én mindig is nagy szeretettel gondoltam előző csapatomra. Néhány játékos és sportvezető különösen közel áll a szívemhez. Például Péter Csaba linebacker, akitől még játékosként a legtöbbet tanultam, a védelemről, az egész defense mentalitásról tőle kaptam meg az alapokat és nem mellesleg egy aranyszívű ember. Vagy Hubay Mátyás, aki jelenleg az egyesület elnöke és egy nagyon szimpatikus srác. Vagy az Oláh testvérek. Vagy Nagy Balázs. Vagy Miakich Gábor. Vagy Király Csanád. Vagy Piros Krisztián. Vannak egy páran. Úgyhogy egyértelműen egészen különleges volt számomra is a mérkőzés, szemben állni volt csapattársakkal, barátokkal, edzőkkel.
Akárhogy is, egy elképesztően nagy presztízs meccs volt. Még akkor is, ha - lássuk be -, a tét közel sem volt akkora. A győztes csapat lett az egyetlen olyan csapat itthon, amelyiket magyar csapat még nem győzött le. Jól hangzik, szép statisztika, szép sorozat. De nem sokat jelent. Ez csak egy alapszakasz meccs volt. Bebiztosította, hogy a Hurricanes is döntőbe jusson (persze a Rebels-nek is van még matematikai esélye, ha legalább 23 ponttal veri a Hurricanes-t jövő szombaton). De nagyjából ennyi. Egy nagyon fontos presztízsmeccset nyertünk, de még nem jelenthetjük ki, hogy mi vagyunk a legjobb csapat Magyarországon. Illetve én kijelentem, de bizonyítani akkor fogjuk állításom realitását, ha az utolsó alapszakasz mérkőzésen is jó eredményt érünk el és október 22-én a HFL döntőjében is győzni tudunk a Wolves ellen.
Egy remek mérkőzés volt. Olyan, ami méltó egy topligához (az első ilyen itthon). Dugig telt (sőt, bőven túlcsordult) lelátó előtt (több, mint 1100 nézőről beszélünk), egy intenzív, pörgős, látványos, kőkemény és fordulatos meccset játszottunk. A közönség zseniális volt, mind a Wolves mind pedig a Hurricanes többségben levő szurkolótábora végig hangosan, lelkesen buzdította csapatát, de ami még ennél is fontosabb, mindezt az amerikai football tradícióihoz hűen tette. A lelátón nem volt semmilyen balhé, beszólogatás, a másik csapat vagy szurkolóik provokálása. Igazi football-ünnep volt a szombati mérkőzés, egy jó hangulatú családi esemény mindkét félnek. Egy kirakatmérkőzés, ami által talán újra nagyobb nézőközönséget lehet csalogatni a stadionokba.
A pályán közel sem volt ekkora nyugalom és béke. Idegesség, feszültség és időnként indulatok tomboltak. A feszültségre tökéletes példa, hogy az első három drive (2 Wolves és 1 Hurricanes támadás) egy-két play után fumble-lel és take away-jel végződött. Az indulatok meglétére pedig a legjobb példa vendég oldalon (a tavaly még a Hurricanes színeiben játszó) Patrick Ogunji ámokfutása, hazai oldalon pedig Bíró Szabolcs és Kovács Bence folyamatos szabálytalankodása.
A mérkőzés maga hullámzó képet mutatott.
Az elején nagyon bekezdtünk, két touchdownnal indítottunk, melyre csak egy field goallal tudott felelni ellenfelünk.
A második negyed azonban egyértelműen a Wolves-é volt. Két futott touchdownt és egy field goalt értek el, melyre a Hurricanes offense-ének nem volt válasza. De nem estünk kétségbe, valahol tudni lehetett, hogy ez lesz. Tisztában voltam vele, hogy a Wolves offense-e sokkal nagyobb, fizikálisabb, mint a mi védelmünk. Azonban a Hurricanes defense játékosai kategoriákkal gyorsabbak és technikásabbak. Ezt nyilvánvalóan az ellenfél is tudta, így nem meglepő, hogy semmi mással nem is próbálkoztak, mint a futásokkal. Iso, trap, lead és dive futások váltogatták egymást, elvétve egy-két draw és toss is előfordult. Mindezt úgy, hogy az offense line-ba plusz egy blokkolót küldtek fel. Egysíkú, ámde hatékony futógépezet, kifejezetten egy olyan undersized defense ellen, mint amilyen a miénk. Amire számítani is lehetett, számítottunk is.
Azonban tudtuk azt is, hogy hamar el fognak fáradni, és ez a harmadik negyedben be is következett. A második félidőben már a saját játékunkat tudtuk játszani. Defense oldalon jöttek a three and outok, offense oldalon pedig a touchdownok. Utóbbi kategoriában a legemlékezetesebb Bencsics Márk 60 yardos TD futása volt. Az irányító egyébként végig jól játszott, még egy futott és egy passzolt TD-t hozott össze.
A harmadik negyedtől már nem engedtük ki a kezünkből a vezetést, és a negyedik negyedben hiába szerzett még egy touchdownt (egy vitatható defensive pass interfence büntetés után - ja igen, Récsey Dávid elkezdett passzolni) a Wolves, már nem volt elég a győzelemhez.
A vége 33-27 lett.
Mindent együttvéve egy edzői oldalról is nagyon fárasztó, lüktető, jó mérkőzést játszottunk le.
És ami a legfontosabb: nyertünk. Ezzel 2-0-ás mérleggel a HFL tabella első helyén állunk, és mint korábban említettem, már csak az Újbuda Rebels áll köztünk és a döntő között. Korábban, a szezon kezdetekor itthon több “elemző” is azt várta, hogy a Győr Sharks-ot mindenki végigveri (ez meg is történt), hogy a Wolves mindenkit megver (ez már borult) és a döntőbe jutásért a Rebels és a Hurricanes ki-ki meccset fog játszani. Ebből annyi tényleg megvalósult, hogy még a Rebels is döntőbe juthat, ha legalább 23 ponttal megver minket most szombaton (október 6.). És bár egy ilyen, Wolves elleni rangadó után kicsit nehezebb lesz felkészülni és felpörögni a Rebels ellen, de ne nagyon fogadjon senki arra, hogy azt a meccset félvállról fogjuk venni!
De mit is jelentett ez a meccs? Mindenkinek mást. Volt, akinek visszavágást azért, mert három éve otthagytuk a Wolves-t. Volt, akinek visszavágás a kényszerűen kihagyott egy évért (2010). Volt, akinek egy lehetőség igazolni, hogy a Hurricanes rossz döntést hozott a kiválással. Volt, akinek lehetőség bizonyítani, hogy jó döntés volt külön útra lépni. Volt, aki meg akarta mutatni, hogy még mindig ő a jobb és volt, aki be akarta bizonyítani, hogy az “öregek” ideje lejárt. Volt, aki az egyetlen Magyarországon veretlen csapat címét akarta megszerezni.
És még hosszan sorolhatnám az indokokat és motivációkat, amikkel a mérkőzést megelőzően találkoztam.
Amit pontosan tudok, az az, hogy nekem mit jelentett. Voltak ugyan nehéz, majdhogynem háborús időszakaink a Wolves-szal, de azt gondolom, azokat már magunk mögött tudhatjuk. És miután az az időszak lezárult, én mindig is nagy szeretettel gondoltam előző csapatomra. Néhány játékos és sportvezető különösen közel áll a szívemhez. Például Péter Csaba linebacker, akitől még játékosként a legtöbbet tanultam, a védelemről, az egész defense mentalitásról tőle kaptam meg az alapokat és nem mellesleg egy aranyszívű ember. Vagy Hubay Mátyás, aki jelenleg az egyesület elnöke és egy nagyon szimpatikus srác. Vagy az Oláh testvérek. Vagy Nagy Balázs. Vagy Miakich Gábor. Vagy Király Csanád. Vagy Piros Krisztián. Vannak egy páran. Úgyhogy egyértelműen egészen különleges volt számomra is a mérkőzés, szemben állni volt csapattársakkal, barátokkal, edzőkkel.
Akárhogy is, egy elképesztően nagy presztízs meccs volt. Még akkor is, ha - lássuk be -, a tét közel sem volt akkora. A győztes csapat lett az egyetlen olyan csapat itthon, amelyiket magyar csapat még nem győzött le. Jól hangzik, szép statisztika, szép sorozat. De nem sokat jelent. Ez csak egy alapszakasz meccs volt. Bebiztosította, hogy a Hurricanes is döntőbe jusson (persze a Rebels-nek is van még matematikai esélye, ha legalább 23 ponttal veri a Hurricanes-t jövő szombaton). De nagyjából ennyi. Egy nagyon fontos presztízsmeccset nyertünk, de még nem jelenthetjük ki, hogy mi vagyunk a legjobb csapat Magyarországon. Illetve én kijelentem, de bizonyítani akkor fogjuk állításom realitását, ha az utolsó alapszakasz mérkőzésen is jó eredményt érünk el és október 22-én a HFL döntőjében is győzni tudunk a Wolves ellen.
Egy remek mérkőzés volt. Olyan, ami méltó egy topligához (az első ilyen itthon). Dugig telt (sőt, bőven túlcsordult) lelátó előtt (több, mint 1100 nézőről beszélünk), egy intenzív, pörgős, látványos, kőkemény és fordulatos meccset játszottunk. A közönség zseniális volt, mind a Wolves mind pedig a Hurricanes többségben levő szurkolótábora végig hangosan, lelkesen buzdította csapatát, de ami még ennél is fontosabb, mindezt az amerikai football tradícióihoz hűen tette. A lelátón nem volt semmilyen balhé, beszólogatás, a másik csapat vagy szurkolóik provokálása. Igazi football-ünnep volt a szombati mérkőzés, egy jó hangulatú családi esemény mindkét félnek. Egy kirakatmérkőzés, ami által talán újra nagyobb nézőközönséget lehet csalogatni a stadionokba.
A pályán közel sem volt ekkora nyugalom és béke. Idegesség, feszültség és időnként indulatok tomboltak. A feszültségre tökéletes példa, hogy az első három drive (2 Wolves és 1 Hurricanes támadás) egy-két play után fumble-lel és take away-jel végződött. Az indulatok meglétére pedig a legjobb példa vendég oldalon (a tavaly még a Hurricanes színeiben játszó) Patrick Ogunji ámokfutása, hazai oldalon pedig Bíró Szabolcs és Kovács Bence folyamatos szabálytalankodása.
A mérkőzés maga hullámzó képet mutatott.
Az elején nagyon bekezdtünk, két touchdownnal indítottunk, melyre csak egy field goallal tudott felelni ellenfelünk.
A második negyed azonban egyértelműen a Wolves-é volt. Két futott touchdownt és egy field goalt értek el, melyre a Hurricanes offense-ének nem volt válasza. De nem estünk kétségbe, valahol tudni lehetett, hogy ez lesz. Tisztában voltam vele, hogy a Wolves offense-e sokkal nagyobb, fizikálisabb, mint a mi védelmünk. Azonban a Hurricanes defense játékosai kategoriákkal gyorsabbak és technikásabbak. Ezt nyilvánvalóan az ellenfél is tudta, így nem meglepő, hogy semmi mással nem is próbálkoztak, mint a futásokkal. Iso, trap, lead és dive futások váltogatták egymást, elvétve egy-két draw és toss is előfordult. Mindezt úgy, hogy az offense line-ba plusz egy blokkolót küldtek fel. Egysíkú, ámde hatékony futógépezet, kifejezetten egy olyan undersized defense ellen, mint amilyen a miénk. Amire számítani is lehetett, számítottunk is.
Azonban tudtuk azt is, hogy hamar el fognak fáradni, és ez a harmadik negyedben be is következett. A második félidőben már a saját játékunkat tudtuk játszani. Defense oldalon jöttek a three and outok, offense oldalon pedig a touchdownok. Utóbbi kategoriában a legemlékezetesebb Bencsics Márk 60 yardos TD futása volt. Az irányító egyébként végig jól játszott, még egy futott és egy passzolt TD-t hozott össze.
A harmadik negyedtől már nem engedtük ki a kezünkből a vezetést, és a negyedik negyedben hiába szerzett még egy touchdownt (egy vitatható defensive pass interfence büntetés után - ja igen, Récsey Dávid elkezdett passzolni) a Wolves, már nem volt elég a győzelemhez.
A vége 33-27 lett.
Mindent együttvéve egy edzői oldalról is nagyon fárasztó, lüktető, jó mérkőzést játszottunk le.
És ami a legfontosabb: nyertünk. Ezzel 2-0-ás mérleggel a HFL tabella első helyén állunk, és mint korábban említettem, már csak az Újbuda Rebels áll köztünk és a döntő között. Korábban, a szezon kezdetekor itthon több “elemző” is azt várta, hogy a Győr Sharks-ot mindenki végigveri (ez meg is történt), hogy a Wolves mindenkit megver (ez már borult) és a döntőbe jutásért a Rebels és a Hurricanes ki-ki meccset fog játszani. Ebből annyi tényleg megvalósult, hogy még a Rebels is döntőbe juthat, ha legalább 23 ponttal megver minket most szombaton (október 6.). És bár egy ilyen, Wolves elleni rangadó után kicsit nehezebb lesz felkészülni és felpörögni a Rebels ellen, de ne nagyon fogadjon senki arra, hogy azt a meccset félvállról fogjuk venni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése