A Divízió 2-es szezonunk

Ha már a Budapest Wolves HFL szerepléséről írtam egy posztot, akkor mindenképpen illene megénekelnem azt is, hogy a második számú csapat a Divízió 2-ben "vitézkedik". Végülis annak a csapatnak vezetőedzője vagyok.

Azonban nehéz erről írni, mert a Divízió 2-es szereplésünk nagyon messze elmarad az elvárásaimtól.

Fotó: Hidvégi János Gábor

Hatalmas lelkesedéssel és nagy tervekkel vágtunk bele a harmadosztályba. Visszatértek olyan játékosok, akikkel még együtt játszottam, a nagy öregek, az első (vagy második) generáció, az Alfák. Mentek a fogadkozások, bajnoki címről beszéltek a srácok. Én azért óvatosabban fogalmaztam, de egy rájátszást én is teljesen reális célkitűzésnek éreztem. Aztán télen elkezdődtek az edzések és a lemorzsolódások. Az "öregekhez" csatlakoztak a juniorok és az újoncok, és a Wolves első számú csapatával együtt edzettünk és készültünk, mármint azokkal, akik ott voltak az edzéseken. Sajnos az edzéslátogatottság meg sem közelítette a szezon során azt, amit én elvártam volna, ezért a felkészülésünk egy-egy mérkőzésre is igencsak hektikusra sikeredett.

Aztán elkezdődött a bajnokság. "Jó" szokás szerint megcsúsztak a játékosok a papírmunkával, ezért egy finoman szólva is csonka csapattal utaztunk Miskolcra a Steelers 2 elleni mérkőzésre. Irgalmatlanul sok hibával játszottunk, de a szív, az akarás és a lelkesedés összehozta számunkra a győzelmet. Nagyon jó előjelnek tűnt a szezonra.

Fotó: Vadász Anna

Aztán következett a Tatabánya Mustangs elleni hazai mérkőzésünk. Jó meccset játszottunk, szoros küzdelem alakult ki a pályán. Nagyon sokat hibáztunk, de játszottunk. Aztán jött az utolsó néhány másodperc és egészen egyszerűen a játékvezetők félretájékoztattak a hátralévő idővel kapcsolatosan (meg az utolsó 10 másodperc valójában csak 7 másodpercig tartott), így letelt a rendes játékidő az időkérésem előtt. Nagyon bosszantó és utólag úgy érzem, ez a szezonunk szempontjából meghatározó momentum volt. Ugyanis eltört itt valami.

A Rebels Oldboys elleni mérkőzésen egy teljesen esélytelen és alárendelt csapat benyomását keltettük. Mind pontok tekintetében, mind fizikálisan szétvertek minket a kőkeményen játszó Rebelek.

A Heroes elleni mérkőzés egy kis reményt adott, hogy még van megállás a lejtőn lefelé, ahhoz képest, hogy tavaly még a HFL-ben elődöntős csapat ellen játszottunk, egész szépen tartottuk magunkat. Ez várhatóan nem is tetszett az egri hősöknek és nagyon csúnyán, indokolatlanul sportszerűtlenül játszottak ellenünk. Engem ez nagyon meglepett, főleg, amikor válogatott (de legalábbis bő kerettagos) felnőtt játékosok sportszerűtlenkednek 17-18 éves gyerekekkel szemben. Teljesen érthetetlen számomra. Mindenesetre tényleg egészen jól tartottuk megunkat, de sajnos mindkét irányítónk borzasztó napot fogott ki és így esélyünk sem volt a jobb eredményre.

Az egri vereség után, amikor már minden reményünk szertefoszlott, hogy rájátszásba jussunk, elértük a gödör alját. Sok sérültünk volt, nem jártak a srácok edzésre. Nekem személyes kudarcom, hogy nem tudtam összefogni őket és nem tudtam átadni nekik azt a hangulatot, ami bennem élt, miszerint az utolsó két mérkőzést már csak becsületből is be kell húznunk. A Boda Troopers közel sem ígérkezett egy verhetetlen ellenfélnek, hazai pályán minden esélyünk megvolt arra, hogy egy szép teljesítménnyel forduljunk rá a szezonzáró meccsünkre. Nos, ez elmaradt. Egy teljességgel indiszponált, motiválatlan, lélektelen csapat benyomását keltettük (és az első félidőben még így is egy pontos előnnyel fordultunk). A védelemben egyszerűen hiányzott az aggresszivitás, a támadóknál pedig a precízitás. A harmadik negyedben gyakorlatilag 8 perc alatt elvesztettük a mérkőzést köszönhetően főleg a talán legtehetségesebb hazai U19-es runningback, Baranyai Péter futásainak (3 TD-t kaptunk, amire nem volt válaszunk). Ez megint egy olyan mély mentális gödörbe taszította a csapatot, amiből se én, sem pedig az edzőtársaim nem tudtuk kirángatni a srácokat. Persze, sok hiányzónk volt, fontos posztokról, ezért többen is offense és defense oldalon is játszottak, de nem ez volt a baj. Ami igazán hiányzott, az a szív és az akarás. Ez az, ami még a vereségnél is jobban fáj.

Fotó: Váradi Barna és Király Etelka

Miután kipihentük ezt a nagy pofont, minden erőmmel azon leszek, hogy valahogy sikerüljön életet lehelnem ebbe a Wolves 2-be. Valamint a hangadóknak, a csapatkapitányoknak elő kell lépniük és magukkal rántani a játékostársaikat a munka és ezáltal a siker felé. Két hét múlva, az alapszakaszt lezáró mérkőzésünket a VSD Rangers ellen vívjuk hazai pályán. Ha akkor nyerni tudunk, akkor a tabella 6. helyén végzünk. Egy vereség esetén azonban még az is lehet, hogy lejjebb csúszunk, ami már elfogadhatatlan lenne.