Gondolatok a válogatottságról

Úgy gondolom, hogy amikor az ember eljut a sport pályafutásában egy olyan szintre, hogy magára húzhatja a nemzeti mezt és hazáját képviselheti egy sportrendezvényen, az egy semmi mással össze nem hasonlítható megtiszteltetés. Egy elismerés, egy jutalom … de egyúttal kötelezettség és többletfeladat is.

Azt hiszem, a válogatott státuszhoz viszonyulás az elmúlt években nagyon megváltozott (az általam képviselt amerikai footballban mindenképpen), úgyhogy egy kicsit boncolgatom ezt a kérdést.

Fotó: mafsz.org

Atlétikába botlottam

Sosem voltam igazán nagy tudója az egyéni sportoknak. Gyerekkoromban (még a Martinek-Mizsér-Fábián érában) rajongtam az öttusáért, ezen kívül még az úszást és a kajak-kenut követtem később is. Mindig is a csapatsportok vonzottak inkább.

Az atlétika ráadásul, hiába a sportok királynője, valahogy mindig is a látóteremen kívül maradt. Persze mondjuk Carl Lewis vagy éppen Usain Bolt nevét ismertem, de a legnagyobb sztárokon túl sosem terjedt sem a tudásom, sem az érdeklődésem.

Éppen ezért - leszámítva néhány városi futóversenyt - sohasem voltam atlétikai rendezvényen sem. Egészen tegnapig.

Az események teljesen véletlen alakulásának következtében (valójában Kenessey Csaba sportmédiás kollégámnak köszönhetően) tegnap ott lehettem a Nemzeti Atlétikai Központban, a Gyulai István Memorial nemzetközi versenyen. 

FIFA Klubvilágbajnokság

A nemzetközi labdarúgás világában a válogatott tornák mellett klubszinten is vannak globális küzdelmek – ezek közül a legrangosabb a FIFA Club World Cup, vagyis a FIFA Klubvilágbajnokság. Bár a név impozáns, a verseny megítélése régiónként eltérő, különösen Európában, ahol sokszor alacsonyabb presztízs övezi. Sokan nem is tudják itthon például, hogy jelenleg gőzerővel folynak a küzdelmek az USA keleti partján.