Gondolatok a válogatottságról

Úgy gondolom, hogy amikor az ember eljut a sport pályafutásában egy olyan szintre, hogy magára húzhatja a nemzeti mezt és hazáját képviselheti egy sportrendezvényen, az egy semmi mással össze nem hasonlítható megtiszteltetés. Egy elismerés, egy jutalom … de egyúttal kötelezettség és többletfeladat is.

Azt hiszem, a válogatott státuszhoz viszonyulás az elmúlt években nagyon megváltozott (az általam képviselt amerikai footballban mindenképpen), úgyhogy egy kicsit boncolgatom ezt a kérdést.

Fotó: mafsz.org

Mert mi is a válogatottság?

Egyfelől egy végső elismerése a sportteljesítménynek. Az, hogy az aktuális sportág vezetése azt mondja, hogy az adott sportágban itthon te vagy a legjobb, ezért a nemzetközi versenyen te képviseled Magyarországot. Ha egy kicsit még nagyobb pátosszal állunk hozzá a kérdéshez, akkor válogatottként te képviselsz mindenkit, aki ezt a sportágat űzi. Sőt, akár még képviselhetsz mindenkit, aki rajongója a sportágnak. 

Másfelől pedig áldozat. Sportolóként egyébként is sokat áldozol azért, hogy egyre jobb lehessél, időt, energiát, pénzt, emberi kapcsolatokat áldozol fel az előrehaladásért. Ha válogatott vagy, az még több edzést, még több sporteseményt jelent, még többet áldozol fel.

Tehát a mérleg egyik serpenyőjében az elismerés, a másikban pedig az áldozat. Az, hogy a mérleg nyelve hova billen, az a tapasztalataim szerint folyamatosan változik az idővel.

Persze az egész kérdéskör másként néz ki az egyéni- és a csapatsportok tekintetében.

A legtöbb egyéni sportág tekintetében a válogatott szereplés valahol az adott évad szerves része. A felkészülés azért történik, hogy majd az országos versenyeken (sok sportágban eleve ezeket válogató versenyeknek nevezik) a lehető legjobb eredményt érje el a sportoló és ezáltal kivívja a lehetőséget arra, hogy a nemzetközi versenyen az országot képviselje. A teljes felkészülés, a formaidőzítés, minden arra megy, hogy a válogató versenyen, majd a nemzetközi porondon a legjobb teljesítményt érjék el. (Árnyalja kicsit a képet az egyre népszerűsödő, szezon közbeni nemzetközi világ- és kontinens kupák, de a lényeg attól még nem változik). 

A csapatsportok többségében azonban más a helyzet. A szezon során hetente, kéthetente (vagy akár hetente többször is) pályára lép a játékos a csapatában és fókuszban folyamatosan a csapat, a bajnokság (és/vagy kupa) és a csapatsiker áll. A legtöbb esetben a válogatottal együtt készülni és a válogatott sikerre felkészülni egy nagyjából programon kívüli feladat. Ha valaki behívót kap (mert ugye ellentétben az egyéni sportokkal, ahol versenyeredmény alapján válhat valaki válogatott sportolóvá a sportágában, addig a csapatsportoknál egy sokkal szubjektívebb rendszerben, meghívásos alapon működik a válogatottság), akkor a szezon végeztével újra csúcsformába kell lendülnie. Jópár sportágnál vannak szezonközi válogatott események is (gondoljunk például a széles körben ismert labdarúgó selejtezőkre - ezek ugye a bajnokságok szüneteiben kerülnek megrendezésre, nem pedig a bajnokságok után), ezek előnye, hogy a játékosok “lendületben” vannak - hátránya, hogy a felkészülési idő egészen limitált.

Kovács Kati és Janics Natasa a dobogó legfelső fokán

És nyilvánvaló, hogy teljesen más a helyzet, ha amatőr és profi sportolók válogatottságát vetjük össze.

Nyilván közel sincs minden sportágra rálátásom, de a rendelkezésemre álló információk szerint a profi sportolók napidíjat kapnak az edzőtáborokban, meccs- vagy versenypénzt kapnak a válogatott szereplésért, siker esetén pedig bónuszok üthetik a markukat. Tehát a már korábban említett extra erőfeszítésért extra fizetést kapnak. Az amatőr sportolók ezzel szemben a legtöbb esetben maximum költségtérítésben részesülhetnek a sportági szövetségektől. (A kisebb költségvetéssel rendelkező amatőr sportágaknál olyan is elő tud fordulni, hogy az lehet válogatott, aki ki tudja fizetni magának mondjuk az utazási költségeket.) Szóval az amatőr sportolók esetében a befektetett munkával szemben ténylegesen szinte csak az erkölcsi elismerés áll ellentételként.

Nagyon izgalmas kutatás lenne azt feltérképezni, hogy kik értékelik legjobban a válogatottságot, mint státuszt. Akik pénzt is kapnak érte? Akik ingyen tesznek bele még több energiát a sportba? Akik csapattal jutnak el a válogatottságig? Akik egyénileg dolgoznak egész évben, hogy ott legyenek? 

Mindenesetre azt gondolom, hogy a válogatottság, mint státusz széleskörű megítélése közel sem tűnik olyan értékesnek, mint amilyen az korábban volt.

Az a tapasztalatom, hogy sokaknak a pihenés, mondjuk egy nyaralás értékesebb, mint a válogatottság és az ezzel járó áldozatok. Hallottam olyan visszautasítást válogatott felkérésre, hogy “nincs igazán kedvem hozzá”. Számomra egészen döbbenetes és érthetetlen ez - de kétségtelen, hogy sok esetben már nem tudom áthidalni a generációs szakadékokat. 

Ellenpélda is akad azonban szép számmal. Ennek a posztnak az elkészítését is egy ilyen ellenpélda inspirálta. Viszonylag ritkán szoktam személyesebb történetet névvel megosztani, de ebben az esetben kivételt teszek.

Történt, hogy némi elcsúszott kommunikáció következtében egy nappal az utolsó válogatott összetartás előtt (és két héttel a válogatott mérkőzést megelőzően) derült ki az egyik linebackerről, hogy egyéb elfoglaltságai miatt nem tud részt venni a válogatott munkájában. Természetesen azonnal pánikszerűen elkezdtem kutatni, hogy kit lehetne a helyére behívni a válogatottba. A délutánt azzal töltöttem, hogy átnéztem jópár mérkőzés felvételét az idei top ligás bajnokságból és egy négy nevet tartalmazó short listet sikerült is összeállítanom. Este volt már, amikor felhívtam az első nevet a listán, Márton Márkot, az Újpest Bulldogs linebackerét. Márk rákérdezett, hogy pontosan mikor is van a mérkőzés. Mondtam, hogy augusztus 2-án. Elgondolkodott és mondta, hogy meg kell néznie a naptárát, mert úgy emlékszik, hogy van aznapra valami programja. Pár pillanat múlva felkiáltott, hogy “Ja, tényleg, aznap van az esküvőm!”. Nyilvánvalóan az eléggé akceptálható kifogás, ha valaki az esküvője miatt mond egy válogatottságról. Elbúcsúztunk, megbeszéltük, hogy az őszi válogatott programnál majd visszatérünk a kérdésre. Kicsit csalódottan ültem vissza a gép elé és kezdtem írni a második jelöltnek egy üzenetet. Még elküldeni sem tudtam, amikor Márktól érkezett egy üzenet: “VÁRJ MÉG”. Majd egy perc múlva felhívott azzal, hogy megbeszélte a menyasszonyával, hogy nem történik semmi, ha a következő hétvégén házasodnak össze, így vállalja a válogatottságot. Este 9 körül voltunk ekkor. 12 óra múlva Márk ott volt edzésre készen Székesfehérváron a válogatott összetartáson.

Márton Márk - Újpest Bulldogs

Márk esete nyugtatott meg, hogy nem feltétlenül én élek csak valamilyen túlromanticizált álomvilágban, ahol a címeres meznek még nagyon komoly értéke van.