A defensive game plan és playcall - szakmai előadás

Mivel elég régen - konkrétan egy erős fél éve - posztoltam utoljára, úgy gondoltam, itt az ideje megint tartalommal tölteni fel a blogot. 

Tegnap a hazai amerikai football edzők részére, Zahovay Ádám kollégám megkeresésére tartottam egy online prezentációt a defensive game planről és playcallról. Ennek a szakmai előadásnak a szövegesített változatát osztom meg a következőkben.

 

1. BEVEZETŐ GONDOLATOK

 

A legtöbb, focival foglalkozó előadásomat azzal kezdem, hogy a footballban nagyon kevés „abszolút igazság” van. Nyilván van néhány, egészen fundamentális igazság (például ha az egyik csapat az összes one-on-one match-upot nyeri, akkor várhatóan nyerni fog), de részletekbe menően egy Szent Grál nem létezik. Többek között azért is, mert a football folyamatosan fejlődik, változik, átalakul.

A Szent Grál nyomában

Például vegyük a hazai helyzetet – ha már a defense lesz a mai téma, akkor ennek a fényében. Még a „hőskorban”, 2000-es évek második felében a „legjobb” fellelhető defense a 4-4-3 volt, ami tökéletes válasz volt a run heavy offense-ekre. Azonban ahogy a csapatok elkezdtek egyre jobban passzolni, kijöttek az itthon használt rendszer gyermekbetegségei és ideje volt váltani.

Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy hiába működik valami papíron tökéletesen, ha a játékosállomány akár fizikálisan, akár mentálisan nem képes rá, akkor az nem fog működni – tehát nem jó. És ez nem csak a hazai viszonyokra vonatkozik, hanem jóval magasabb szinten, akár a profik között is belefutnak edzők olyanba, hogy máshol tökéletesen működő rendszert akarnak „üzemeltetni” egy új helyen, de ilyen vagy olyan okokból nem akar működni.

Természetesen nem csak rendszer szinten gondolom, hogy nem létezik „A JÓ és EGYETLEN megoldás” a fociban, hanem sokkal apróbb, részletesebb elemeire vonatkoztatva is ez a véleményem. Például éveken keresztül a linebackereknek azt tanítottuk (Lee-től hozott anyag alapján), hogy a play kezdetekor tegyenek egy olvasólépést előre. Azóta én az olvasólépést egy shuffle steppel várom a linebackereimtől, mert ezt láttam egy edzőtől és jobbnak, hatékonyabbnak vélem. De megnézhetjük nyugodtan a zónakiosztásokat is az eltérő coverage szisztémákban (itt a zónák mélységére, zónahatárokra gondolok elsősorban). Vagy akár a pozíciók elnevezéseit. Vagy azt, hogy a játékosainktól textbook vagy hawk tackle-t várunk. Vagy kicsit mélyebb szakmai vonalon mozogva: egy read option esetén scrape exchange-t használunk vagy simán védekezünk, vagy éppen egy guard-pullnál keresztbe támadnak a linebackerek vagy nem. A play-ek elnevezéséről már nem is beszélve. Ezek annyira az edző személyéhez, „világnézetéhez”, preferenciáihoz, meggyőződéséhez vannak kötve, hogy nagyon eltérők lehetnek. Ami fontos, hogy adott esetben meg tudjunk indokolni egy-egy ilyen jellegű szakmai döntésünket, hogy miért gondoljuk úgy, ahogy. Persze, olyan is van, hogy a „Miért?” kérdésre annyi a válasz, hogy „Mert így látom jónak.” És ezzel sem biztos, hogy van bármi baj.

 

Önmagában erről a témáról is lehetne egy teljes workshopot tartani, de ezúttal csak felvezetésnek szántam mindezt. Arra bíztatok minden edző kollégát, hogy járjon nyitott szemmel és füllel, nem egyszer fordul elő, hogy akár egy nullkilométeres kollégától is el lehet lesni olyan dolgokat, amiket sikerrel tudunk beépíteni az edzői tevékenységünkbe.

 

2. A DEFENSE

 

A hosszas bevezetés után kanyarodjunk rá a mai témánkra. Ami a defensive game plan és a palycall.

Kezdésnek nagyon röviden, gyorsan lerombolnám a defensive football körüli mítikus légkört – már ha volt ilyen. Don Brown (defensive coordinator, University of Michigan Wolverines) mondta, hogy úgy képzeljétek el, hogy az offense a homokozóban játszó kisfiú. Építi a kis homokvárát, majd jön egy bully (a defense) és az egészet szétrúgja. Nagyjából tényleg erről szól a defense: tönkre akarjuk tenni az offense játékát. Koordinátorként lehetünk nagyon kreatívak, kitalálhatunk csilli-villi rendszereket, multi fronttal, ütős blitz-sémákkal, megtévesztő coverage-kominációkkal, de ezek csak öncélú „erőfitogtatások”, ha nem egy a célja: elrontani az offense napját.

Maga a game plan folyamat is ezt az egy célt szolgálja: rontsuk el az offense játékát.

3. A DEFENSIVE GAME PLAN

 

Alapvetően kétféle edzői megközelítést tudunk használni, amikor tervezzük a védelmünket egy adott ellenfél ellen.

Az egyik megközelítés az, hogy mindegy, hogy az offense mit bohóckodik a labda túloldalán, mi játsszuk a saját játékunkat és ezzel is nyerni fogunk. Ehhez a hozzáálláshoz igazán akkor érdemes fordulni, amikor a mi defense-ünk sokkal jobb, mint az ellenfél offense-e (jobbak vagyunk a match-upokban, tapasztaltabb, fizikálisan is jobb játékosállománnyal rendelkezünk), ráadásul van egy ütős kis rendszerünk, ami kevés play-ből áll, de nagyon általános, mind a futójáték, mind pedig a passzjáték ellen fel lehet venni vele a versenyt. Ha ezek adottak, akkor gyakorlatilag be is fejezhetem az előadásomat, hiszen nincs nagyon mit tervezni. Mindegy, mivel próbálkozik az offense, mi játsszuk szépen a saját játékunkat és ennyi. Gyakorlatilag a Budapest Wolves Juniors minden szezonja erről szólt itthon 2007-től 2009-ig, valamint a Budapest Hurricanes 2011-es (osztrák és magyar) szezonjában sem kellett nagyon megerőltetnünk magunkat ilyen téren.

Persze van egy ennél sokkal professzionálisabb megközelítése is a dolognak – ami sokkal macerásabb, időigényesebb és rengeteg energiát fel tud emészteni: amikor felkészülünk az ellenfélből, és a rendelkezésre álló arzenálból kiválasztjuk azt, ami a legjobbnak bizonyul majd. Nyilvánvaló, hogy ezzel az approach-csal fogok most foglalkozni.

A defensive game plan összeállításának két lépése van, egyrészt adatot kell gyűjtenünk, meg kell alapozni a döntéseinket, másrészt pedig meg kell tervezni ténylegesen, hogy mit szeretnénk látni majd a védelmünktől.

 

3.1 Előkészületek

3.1.1 A videóelemzés

 

Ha meg akarjuk ismerni az ellenél játékát, nos, biztos, hogy nem árulok el nagy titkot: videózni kell. Ráadásul sokat. Azt gondoltam, hogy ahogy magam is egyre tapasztaltabb edző leszek és egyre több mérkőzésre készülök fel, egyre könnyebb és gyorsabb lesz majd a videókat átnézni. Hát ez nem így lett. Ugyanis, ahogy egyre tapasztaltabb leszek és egyre több mérkőzést nézek meg, hogy felkészüljek és felkészítsem a védelmemet is, egyre több apróságot veszek észre.

Alapvetően azt tudom mondani, hogy egy mérkőzést egyszer egészében megnézek, utána play-ekre lebontva végignézem, sokszor egy-egy play-t akár 3-szor, 4-szer visszapörgetve, végül még egyszer megnézem egészében. Biztos vagyok benne, hogy van, akinek nincs szüksége ennyi megtekintésre, attól függ, kinek az agya mennyi információt tud egyszerre befogadni. Két kérdés azonnal felmerülhet: 1: miért kell ennyiszer megnézni? , 2: nem unom el az életemet ezalatt? A második kérdésre a válasz azonnal az, hogy „de, igen”. Főleg egy alacsonyabb szakmai színvonalú meccset elemezni tud elképesztően idegtépő lenni. Az első kérdésre nyilván értelmesebb választ is tudok adni.

1. Az első megtekintéssel az a célom, hogy kapjak egy átfogó képet az ellenfél játékáról. Ha az ember rendesen odafigyel, és alapvetően célirányosan nézi a meccset, akkor rengeteg alapvető információhoz juthatunk már az első megtekintéssel is. (Valójában, ha valakinek nincs ideje/kedve többször megnézni egy meccset, akkor, ha a legfontosabb kérdésekre választ kap, ez az egy megtekintés is sokat dobhat egy sikeres game plan összeállításában). A kérdések, amikre és az első megtekintés során választ keresek:

• az ellenfél kulcsjátékosai
• az ellenfél leggyakoribb formációi
• az ellenfél money-playei
• az ellenfél playcall-jának aránya
• az offense alapvető blokkolási sémája (zóna vagy gap)
• általánosságban mennyien vannak a boxban

Mint említettem, először szeretek inkább benyomásokat szerezni az ellenfél játékáról, ezért csak nagy ritkán jegyzetelek.

2. A második nekifutásra atomjaira szedem a playeket. A play-ek break downjáról mindjárt részletesebben is beszélek.

3. Harmadik megtekintésre már tényleg csak átpörgetem a meccset. Elvileg – ha az első két nekifutásra jól végeztem a dolgomat – akkor sok újdonsággal nem találkozom, de még ilyenkor is előfordulhat, hogy kiszúrok valamit, ami korábban elkerülte a figyelmemet.

 

3.1.2 Playek lebontása

Bár a game planning fázis egyik leginkább sziszifuszinak tűnő fázisa, ennek ellenére (ha van időm rá) nagyon szeretem csinálni – lehet, hogy azért mert alapvetően jó a viszonyom a statisztikával. A play-ek lebontása önmagában is akár egy önálló értekezés témája lehetne, hiszen egy-egy playből elképesztően sok adatot lehet kibányászni. Én jelenleg egy olyan táblázattal dolgozom, ami 25 adatelemet 40 oszlopban dolgoz fel.

Persze egy „mezei” elemzéshez ennyire sok adat nem feltétlenül szükséges. Amit mindenképpen érdemes feljegyezni, az a field position, a down & distance adatok, a formáció, a backfield és maga a play. Értelemszerűen, minél több és részletesebb adatot jegyzünk le egy playről, (és persze minél nagyobb a merítés, azaz minél több meccset tudunk darabjaira szedni) annál részletesebb és pontosabb lesz majd kép, amit az ellenfél offense-éről kapunk, valamint annál jobban használható statisztika fog rendelkezésünkre állni.

Ennél részletesebben ebben a témába most nem mélyednék el, mert tényleg nem maradna a főtémára idő.

 

3.1.3 Tendenciák

A playek lebontásából nyerhető statisztikai adatok közül a leghasznosabb az, hogy – ténylegesen megfelelő „merítés” mellett – nagyon szépen kirajzolódnak előttünk az ellenfél offense-ének tendenciái.

A tendenciákkal kapcsolatosan azt érdemes mindenképpen elmondani előzetesen, hogy előbb-utóbb minden edzőnél megjelenik. (Ez alól kivétel, amikor valaki teljesen ad hoc jelleggel hívja az offense play-eit, úgy, mintha a Madden előtt ülne.) Ez alapvetően egy pszichológiai dolog, hiszen a play-eket hívó koordinátornak vannak elképzelései, szokásai, amik végső soron meghatározzák azt, hogy statisztikailag nagy arányban (fontos, hogy teljes bizonyossággal ezt azért nem lehet meghatározni) egy adott helyzetben milyen eszközhöz nyúl. Ráadásul minél részletesebb a tendenciaelemzésünk, annál részletesebb képet kaphatunk a playhívásról.

(Pl.: 3rd down szituációkban mit csinálnak --> 3rd & medium szituációkban mit csinálnak --> 3rd & medium szituációkban mit csinálnak, ha a pálya közepén tartanak --> 3rd & medium szituációkban mit csinálnak, ha a pálya közepén tartanak a negyedik negyed közepén --> 3rd & medium szituációkban mit csinálnak, ha a pálya közepén tartanak a negyedik negyed közepén, ha hátrányban vannak. És ez még mindig bőven cizellálható tovább is, csak idő és befektetett energia kérdése.)

 

3.2 Tervezés

Mindenképpen fontosnak tartom kiemelni, hogy minél nagyobb merítés, azaz minél több mérkőzés alapján tudunk felkészülni az ellenfélből, annál pontosabban tudjuk összerakni ellenünk a game plant. Már csak azért is, mert a több mérkőzés pontosabb statisztikai eredményeket biztosít a számunkra.

Ha a brutál részletes tendenciákkal nem is akarunk dolgozni, azt mindenképpen érdemes ismernünk, hogy a futó- és passz play-ek száma hogyan viszonyul egymáshoz, hogy milyen típusúak ezek a játékok (pl. rövid passzok vagy inkább mélyek, inkább belső futások vagy külsők, esetleg option futások, neadj Isten RPO). Emellett érdemes ismerni az úgynevezett go-to-guy-okat és a moneyplay-eket. 

 

Amikor én tervezem a meccsnapra a defense-t, nekem az első döntés, amit meghozok, az az, hogy az ellenfél játékának melyik elemét akarom elvenni. Régebben – amikor az offense-ek is kicsit egyszerűbbek voltak még itthon – alapvetően a döntésem arra irányult, hogy a futás vagy a passzjáték legyen az, amit ki szeretnék venni. Alapvetően a kicsit komplexebb offense-t játszó csapatok ellen is tud ez működni. (Például 2019-ben a Wolves-Sharks HFL mérkőzésre egyértelműen az volt a game plan, hogy a Sharks futójátékát akartam elvenni, ezzel passzolásra kényszerítve őket. A mérkőzést a Sharks offense 21 futott yarddal és 193 passzolttal fejezte be, a védelmünk pedig 4 labdát szerzett.) Ha részletesen ismerjük az ellenfél játékát, akkor célszerű inkább játékelemeket elvenni tőlük. Például úgy döntünk, hogy a hosszú passzokat és a belső futásokat igyekszünk elvenni az ellenféltől. 

Ha jól ismerjük az ellenfél játékosait, akkor akár az is lehet a game plan egyik eleme, hogy adott kulcsjátékost igyekszünk semlegesíteni (irányítón nagyobb nyomás, esetleg spy, elkapón star-coverage, stb.) Példaként a 2013-as Hungarian Bowlt tudom felhozni. Az akkori Wolves offense legjobb játékosa Pető Feri guard volt, a legtöbb futás alapját ő adta meg. Azon a meccsen a Hurricanes game plan egyik legfontosabb eleme volt az, hogy Ferit minden egyes play-ben meg kell próbálni cutolni. 

Ezek persze elég általános dolgok, a game plan elkészítése során ennél sokkal konkrétabb döntéseket is érdemes meghozni. Ha ismerjük az ellenfél által játszott play-eket, a saját playbookunkból ki kell választani azokat a defensive play-eket, amik jók lehetnek ellenük és gyorsan elfelejteni azokat, amik nem. 

Emellett elképzelhető, hogy az eddig játszott defensive play-eket is adjusztálni kell kicsit (például játékosokat vagy akár zónahatárokat odébb helyezni - ahhoz, hogy ezek a finomhangolások működni tudjanak, elég fontos, hogy a játékosok értsék a rendszert és megértsék, hogy az adott változásokra pontosan miért és hogyan van szükség). 

Az egyik alapvető szempont nálam az, hogy megnézem, mennyi játékosa van az ellenfélnek a boxban és igyekszem a védelmet is ahhoz igazítani. Ennek az a célja, hogy lehetőleg a boxban ne legyen több blokkoló, mint amennyi védő (a legoptimálisabb persze, ha legalább eggyel több védő van, mint blokkoló, de sokszor ezt nehéz összehozni), sokszor ennek érdekében be kell mozgatni extra védőt (főszabály szerint linebackert vagy safety-t) a boxba. Nyilván az a legjobb, ha a defense rendszerünk ezt eleve lehetővé teszi, de ha nem, akkor kreatívkodni érdemes. 

Ha már a boxnál tartunk, érdemes megemlíteni azt, hogy ismernünk kell az ellenfél blokkolási sémáját. Alapvetően elmondható, hogy egy csapat vagy gap blocking systemet alkalmaz vagy pedig zone blokkolási sémával dolgoznak. Persze mindig vannak olyan offense-ek, akik kevergetik a kettőt (ezt én offense szempontból sem tartom túl célszerűnek, de nem vagyok offense edző), ebben az esetben ismernünk kell, hogy melyik play-t futják melyik blokkolási szisztémával. Miután megismertük az ellenfél blokkolási rendszerét, hozzá tudjuk igazítani a front seven munkáját (például zone blokkok ellen én nem nagyon szeretek a falban keresztező stuntokat hívni).

Amikor a passzok ellen igyekszem kiválasztani az alkalmazni kívánt coverage-okat, mindig azzal kezdem, hogy felrajzolom a route-okat. Vizuális típus vagyok, így sokkal szebben kirajzolódik számomra, hogy melyik offense play melyik coverage gyenge pontjait támadja. Értelemszerűen igyekszem kitalálni, hogy mi az a coverage a playbookban, ahol éppen a coverage erősségeit találja meg az offense route conceptje. 

Persze a felkészülésünk függvénye, de a game plan részét képezheti az is, hogy ismerjük az ellenfél tendenciáit és összegyűjtjük, hogy adott szituációkra milyen play-eket hívjuk. Ez a defensive play calling sheet. Ha a felkészülésünk ilyen mélységű, az a mérkőzés alatt a playcallt is nagyon megkönnyíti - egy bizonyos pontig, de erről majd később ejtek pár szót.

 

Abban az esetben, ha átfogó képet sikerült kapnunk az ellenfél offense-éről, akkor sem dőlhetünk hátra. A felkészülés abban az esetben nevezhető teljesnek (és tapasztalataim szerint itthon ez a szintű felkészültség viszonylag ritka - persze ezzel senkit nem szeretnék megbántani, az én felkészültségem sem minden esetben terjed ki ennyire), ha nem csak azt tudjuk, hogy hogyan védekezzük le az ellenfél offense-ét, hanem azt is, hogy ha az ellenfél elakad, akkor hogyan változtat és arra mi mit lépünk. A 2021-es HFL szezonban a Hungarian Bowlhoz érve a Fehérvár Enthroners jópár mérkőzést lejátszott (beleértve az osztrák bajnoki mérkőzéseket is), és mivel minden elérhető mérkőzésüket kielemeztem, úgy vélem, elég átfogó képet kaptam a játékukról. Felkészültem arra, hogy hogyan akarok védekezni ellenük, valamint azt is tudni véltem, hogy ha megakasztjuk az offense-üket, akkor arra mit fognak lépni - és persze arra is kialakítottam egy tervet. A második félidő elejétől kezdődően folyamatosan azt vártam, hogy jöjjenek a változások és én nagy boldogan előránthassam a kalapomból az erre a szcenárióra összerakott tervemet - de a váltás elmaradt, így komolyabban nem is kellett belenyúlnom az eredeti game planbe. 

4. A DEFENSIVE PLAYCALL

Ha tökéletesen sikerült az előkészületi fázis és nagy statisztikai sokaság alapján készült el a game plan, valamint a playcalling sheet, akkor egy bizonyos pontig azt gondolom, hogy egy robot is el tudja végezni a playhívást viszonylag magas sikerrátával. Mint említettem, egy bizonyos pontig. És ez a pont az, amikor az offense nem pontosan azt csinálja, amit mi gondolunk, hogy csinálni fog. Márpedig ez a pont viszonylag hamar el szokott jönni. Innentől kezdve a playcall-tevékenység a robotizmus irányából eltolódik sokkal inkább a művészet felé. Az statisztikai elemzések mellett helyet kap a pszichológia, az intuíció és a tapasztalat. 

Robotizmustól a művészetig

Természetesen itt is alapvetően az ellenfél elemzéséből nyert információkból indulunk ki, de a látottak alapján lehetnek megérzéseink azzal kapcsolatosan, hogy vajon mi fog történni a pályán. Adott esetben lehet érzékelni az ellenfél aznapi hozzáállását is, amiből kiindulva lehet következtetni arra, hogy milyen play-eket fog hívni. Mert a playcall gyakorlatilag ennyi: igyekszünk megtippelni a rendelkezésünkre álló adatok alapján, hogy az ellenfél mit fog csinálni az adott play-ben, és megpróbáljuk az ellen a leghatékonyabb play-ünket pályára állítani. (Itt jegyezném meg megint, hogy minél alaposabb és részletesebb a game planünk, annál kevesebb mértékben kell a tippelésre hagyatkozni, és minél kevésbé készültünk fel ellenfelünkből, annál nagyobb százalékban kell a megérzéseink alapján meghozni a döntéseket.)

A playcall folyamatát tehát úgy határozhatjuk meg a legjobban, hogy adott szituációban az ismereteink és az intuícióink alapján azonnal hozunk egy döntést. Ehhez analítikus és gyors gondolkodásra van szükség. Ami alapvetően adottság, de ugyanakkor tanulható képesség is. Van egy osztrák edző ismerősöm, aki talán az egyik legnagyobb stratéga náluk. Elképesztően jól elemez és nagyon hatékony game planeket tud összeállítani. Azonban - saját bevallása szerint - a palycall terén nagyon komoly hátrányokat szenved, mert a rendelkezésre álló idő általában nem elég számára, hogy a legjobb döntést meghozza. 

A playcall alapvetően két összetevőből áll - és ez nagyjából rendszertől teljesen független. Egyrészt meg kell a play-ben határozni, hogy a line of scrimmage-re mekkora nyomást helyezünk, másrészt döntenünk kell a coverage-ről. Mivel minden play-ben 11 játékos áll rendelkezésünkre, ezért a pressure, vagy a coverage szerepet betöltő játékosok száma egymás kárára növelhető. Általánosságban elfogadott álláspont, hogy a 4-7 (azaz 4 pressure- és 7 coverage játékos) és az 5-6 arány számít egy kiegyensúlyozott defensive play-nek. Az ettől eltérő arányok már súlyos veszteséget jelentenek a másik terület számára. Azaz ha egy 6 emberes rush-t küldünk, akkor mindösszesen 5 játékosunk marad a passzok levédekezésére (ami nem sok). Ugyanígy ha mondjuk 8 játékost vonunk vissza coverage-be, akkor 3 játékosunknak kell megoldania a box-ot (minimum 5 blokkolóval szemben). Persze vannak olyan helyzetek, amikor egyik, vagy a másik irányba eltoljuk a pressure és a coverage arányát. Nem olyan nehéz elképzelni, hogy egy goal line szituációban miért van kisebb szükség a coverage-ra és miért van nagyobb arra, hogy a line of scrimmage-et nyomás alá helyezzük. Ugyanebből az elvből kiindulva, a meccs vége előtt fél perccel, előny birtokában (prevent defense szituáció) semmi értelme nincs a line of scimmage-en hagyni túl sok játékost, sokkal fontosabb, hogy a goal line (vagy adott esetben a field goal range határának) védelmére hátra hozzunk több játékost.

Tulajdonképpen gondolkodtam azon, hogy konkrétumokkal is előálljak-e ebben az előadásban (azaz, hogy egy kis kézikönyvet adjak arról, hogy mikor mit hívjon egy tapasztalatlan koordinátor). Végül elvetettem a gondolatot. Mert nyilván vannak olyan, alapvetően teljesen magától értetődő helyzetek, amikor egyértelmű, hogy mit várhatunk az ellenféltől (pl. 3rd & long szituáció, inches szituáció, goal line szituáció), azonban ilyen esetekben sem biztos, hogy adott ellenfél éppen azt fogja csinálni, amit várnánk tőlük - vagy ami alapvetően várható lenne egy ilyen helyzetben. Ráadásul egyéb körülmények (field position, game time, kijelző állása) alapvetően befolyással bírnak az offensive playcallra - így a defensive playcallra is.

Vegyük például a 3rd & long szituációt. Ez egy általános passz szituáció. Azonban éppen azért, mert a védelem passzra számít elsősorban, és visszahúzódik coverage-ba, az alsó zónák kiürülnek és utat enged mondjuk egy screen pass-nak, főleg, ha agilis, gyors elkapói vannak az offense-nek, akik aztán lábon meg tudják verni a védőket. Vagy nézzük ennek ellenkezőjét, egy 2nd & short szituációt! A defense alapvetően azt várja, hogy egy rövid futással akarja megoldani majd az offense, és ezért megtölti a boxot. Az offense pedig gondol egyet és egy gyors passzal a linebacker zónák mögé kerülnek és megvan a first down. (Ilyenkor nagyon hasznos, hogy ismerjük az ellenfelet, hogy ezekben a helyzetekben mit szeret lépni, a tendenciaelemzés nagyban hozzájárul ahhoz, hogy jó döntést tudjunk hozni egy ilyen helyzetben.)

A playcall egy nagyon speciális esete az audible. Nagyon erre nem térnék ki, mert ez is egy teljesen más előadás tárgyát képezhetné. Egyrészt célszerű, hogy a defense rendszer tartalmazzon automatizmusokat. Azaz, mindegy, hogy mit hívtunk be, az ellenfél adott lépése szerint a védelem automatikusan átáll valami másra, amivel az adott play jobban levédekezhető. A másik audible pedig az, amikor a signal caller linebacker áthívja a play-t a pályán. Ha a védelmünk vezére a signal caller, célszerű a kezébe adni ezt a lehetőséget - persze csak akkor, ha már kellő tapasztalattal rendelkezik és tökéletesen ismeri a rendszerünket. Úgy vélem, ha nagyon megkötjük a signal caller kezét az sem jó, mint ahogy az sem, ha túl nagy szabadságot kap - főleg, ha nincs mögötte kellő tudás. Egy nagyon érzékeny edzői döntés, hogy megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt a témában.

Egy rövid gondolat erejéig szót ejtek a playcall gyakorlati megvalósulásáról is - már csak azért, mert az elmúlt években többször is kérdezték már tőlem, hogy mit tartok optimálisnak. Valójában, ha bekiabálom, hogy piros 42, ha kézjellel elmutogatom a play-t, ha táblákkal jelzek, vagy ha rádión rámondom a signal caller fülére, teljesen mindegy, a lényeg, hogy pontosan tudja a defense, hogy mi a dolga. Egy rendszer minél komplexebb, annál több elemet kell a pályán lévők tudtára adni. Én saját magam kárán tanultam meg, hogy nem szabad túlbonyolítani a dolgokat: a 2012-es Hurricanes defense rendszerben a playcall 6 elemből állt, sokszor előfordult, hogy nem minden ment át rendesen.

Végezetül gyorsan kitérek arra, hogy én hogyan szoktam a mérkőzéseken a play-eket hívni. Minden game planem része egy olyan alap play, ami nagyjából - papíron - az ellenfél legtöbb play-ére jó. A mérkőzés első drive-jában igyekszem ezt az általános play-t hívni, elsősorban azért, hogy megnézzem, az offense tényleg úgy dolgozik-e, ahogy várom. A “tesztüzem” vagy “tapogatózás” tapasztalatai alapján pedig változtatok, ha kell.